Szerző: Fabiny Tibor

1. Mi a tipológia?

A tipológia legalább kilenc dolgot jelöl: 1. A Biblia egyféle olvasása 2. Az Ó- és az Újszövetség egységének a princípiuma; 3. A bibliai egzegézis egy módszere; 4. Beszédalakzat; 5. Gondolkodásmód; 6. Retorikai forma; 7. Történelemszemlélet; 8. Az ismétlődés princípiuma a művészi alkotásban; 9. Szövegekben az „intertextualitás” megnyilvánulása.

A hagyományos és legközismertebb értelemben a tipológia az írásmagyarázatnak (egze­gé­zis­nek) az a módszere, amely – az Ó- és az Újtestamentum szoros kapcsolatát feltételezve – az egyes ószövetségi eseményekben, személyekben vagy dolgokban olyan »előképet«, »előre­vetülést«, vagy »árnyékot« lát, amelyek majd az Újszövetségben teljesednek be; az egykori »min­ták«, »modellek« itt valósággá válnak, s így »betöltetnek«. A Jordánon való átkelést például a keresztség, Izsák fiúi engedelmességét Krisztus, a mennyei manna eledelét pedig az Eucha­risz­tia előképeként fogták fel… a tipológia nemcsak prefiguratio, vagy adumbratio, hanem post­figuratio is, tehát nemcsak Vorbild(előkép), hanem Nachbild (utókép) is.

A tipológia teológiai újrafelfedezése Leonard Goppelt nevéhez fűződik, akinek az 1939-ben írt fiatalkori műve, Typos, ma is alapmű a teológiai szakirodalomban. Bultmann 1950-ben írt egy részletesebb tanulmányt a tipológiáról, amelyben részben bírálta Goppelt nézeteit, másrészt a tipológiát – véleményünk szerint tévesen – a görög és a keleti gondolkodásra jellemző ciklikus időszemlélettel hozta összefüggésbe. A huszadik századi Ószövetség-kutatásban először Gerhard von Rad mutatta ki a tipológia jelentőségét, s Bultmann-nal szemben hangsúlyozta, hogy a tipológiai gondolkodásmód nemcsak az ókori Kelet sajátossága, hanem „mindenfajta emberi gondolkodás és értelmezés elemi funkciója (…) ezen értelmező, analógiás gondolkodásmód nélkül nem volna költészet.” Újabban egyes zsidó írásmagyarázók (Michael Fishbane) arra is rámutatnak, hogy a tipológia már a Genezisben is felfedezhető, hiszen e könyvben is nagyon erős az ismétlődés, illetve a visszatérés motívuma: Isten ugyanazokkal a szavakkal áldja meg Noét az újjáteremtett földön, mint amivel egykor Ádámot áldotta meg (1Móz 9,1–2, vö. 1Móz 1,28), s majd Isten az emberrel kötött szövetségét Ábrahámmal újítja meg (1Móz 12,1–3). A Tórában, majd a történeti könyvekben a szerzők tudatosan rámutatnak az analóg helyzetekre vagy személyekre: pl. az ÚR azt az ígéretet adja Józsuénak, hogy „veled leszek, ahogyan Mózessel is vele voltam” (Józs 3,7). Az üdvtörténeti szempontból döntő események nemcsak hasonlítanak egymáshoz, hanem későbbi szerzők tollán egybe is mosódhatnak: pl. a 114. zsoltárban az Exodus, a Vörös-tengeren való átkelés azonossá válik a Jordánon való átkeléssel. Az ószövetségi tipológia azonban a próféciákban éri el a csúcspontot, különösen Deutero-Ézsaiásnál. Itt többször is találkozunk az „új Exodus”, „új Dávid” kifejezésekkel, s a történelem hitvallásszerű felidézésével, amikor a régi események mintegy reaktualizálódnak.

Az Újszövetségben egzegetikai szempontból számos „klasszikus” tipológiai hely van: Mt 12,39–40; Jn 3,14; Róm 5,14; 1Kor 10,1–11; Gal 4,22–26; Kol 2,16–17; Zsid 8,4–5; 9,8–9; 23–24; 10,1; 1Pt 3,20–21. Természetesen a tipológia másképpen jelenik meg a szinoptikusoknál, Pál apostolnál, Péter levelében vagy éppen a Zsidó levélben. Különbséget lehet tenni „horizontális” illetve „vertikális” tipológia között, ha összevetjük Pál apostol tipológiáját a Zsidó levél tipológiájával. Érdemes külön elemezni István vértanú beszédének sajátos tipológiáját (ApCsel 7,2–60). Most azonban tekintsünk el a tipológia sajátos megjelenési formáitól, az egzegetikai finom­ságoktól, s irányítsuk figyelmünket a tipológiai gondolkodás egészére! Goppelt meg­álla­pít­ja, hogy a tipológiai szemlélet végig kimutatható az Újszövetségben. Bultmann-nal ellentétben jogosan hangsúlyozza, hogy a tipológia nem hermeneutikai vagy egzegetikai „módszer”, hanem „lelki látásmód” (pneumatische Betrachtungsweise), amely felfedezi a kap­cso­latot Istennek a történelemben végbemenő megváltási tervének egyes eseményei között.

Az Újszövetség következetesen azt sugallja, hogy Izrael történelme egy személyben reka­pi­tu­lálódik, mégpedig Jézus Krisztuséban. Ez azt jelenti, hogy Krisztusban „betöltődik” Izrael sorsa, hiszen az evangélium betölti a törvényt, az Újtestamentum az Ótestamentumot. Ugyanakkor Jézus az Ószövetség egyes figuráit is betölti, hiszen ő apróféta, a király, a szen­ve­dő szolga, az ember fia. Fontos hangsúlyoznunk, hogy a típus (latinosan: figura) elválaszt­hatatlan a beteljesedéstől, s a beteljesedés her­meneutikai értelmét kell megvilágítanunk ahhoz, hogy a tipológiai gondolkodás jelentőségét felismerhessük.

A beteljesedés fogalma és gondolata masszív erővel vonul végig a Szentíráson. Kár, hogy a köztudatban a beteljesedést leginkább egy jövendőmondás (predikció) beigazolódásaként fogjuk fel, s ilyennel a racionális vagy a modern gondolkodás nem tud sokat kezdeni. A beteljesedés bib­liai jelentése véleményünk szerint sokkal gazdagabb a beigazolódás mechanikus gondola­tá­nál. A Bibliában a beteljesedés a „teljesség”, „tökéletes­ség”, „érettség”, „beérés” gondolatával rokonítható. Legtalálóbban Ézsaiás prófétánál jut ez kifejezésre: „ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” (Ézs 55,11) A beteljesedés vagy a beteljesítés olyan, mint a „betöltődés”. Ha az ige „talál”, akkor eléri célját, „feltöltődik”, működésbe lép.

Ezen a ponton kell utalnunk a tipológia szó eredetére. A typos (latinul figura) atyptein (tuptein) igéből származik, ami azt jelenti, ütni, nyomot hagyni. Úgy is mondhatnánk, hogy a typos Isten „ujjlenyomata”, vagy „lábnyoma”. Tehát a figura, legyen az a „szenvedő szolga”, az „em­­ber fia”, a „király”, a „próféta” stb. mint figura önmagában „üres”, amit be kell tölteni. Hi­tünk szerint Jézus nemcsak az Ótestamentum számtalan figuráját töltötte be, hanem magát az Ótesta­mentumot is és az életével nekünk is „figurát”, „mintát”, „példát” adott, s ezt a mintát nekünk is be kell töltenünk. Életünkkel mindnyájan betöltünk valamilyen mintát vagy mértéket. Jézus figyelmezteti a farizeusokat, hogy ők „atyáik mértékét” töltik be (Mt 23,32). Meg kell jegyezni, hogy a bibliai „atyaság”, illetve „fiúság” fogalma is tipológiai, hiszen benső lelki kap­cso­latra utal. Tehát mi se az atyáink mértékét töltsük be, hanem Pál apostol szavaival Jézus legyen a „typos” (ebben az esetben: „példa”) számunkra (vö. 1Tim 1,16, illetve 2Tim 1,13). Elmond­hatjuk tehát, hogy a tipológia mélyebb értelme nemcsak a hagyományos értelemben vett „prefigu­rációt”, vagyis „előképezést”, „árnyékozást” jelent, hanem „poszt­figurációt” is, nemcsak egy eseménynek, személynek az „előképét”, hanem az „utóképét” is jelenti, a tipológiai engedelmességet is, „imitáció”-t is, Kempis Tamás értelmében.

Amíg az elmúlt évtizedekben a tipológiával a teológusok viszonylag keveset foglalkoztak, a képes beszéddel és a nyelvi alakzatokkal foglalkozó irodalomtudomány annál jelentősebb felfe­de­zéseket tett a tipológia természetével kapcsolatban. Northrop Frye szerint a tipológia ugyan­úgy beszédalakzat, mint a metafora, az allegória vagy a mítosz. A tipológia leginkább a meta­forával rokonítható, hiszen mindkét alakzatban két elem van jelen, de az azonosságot állító metafora pl. „Ti vagytok a föld sója” esetében az azonosított elemek szimultánok, a tipológia esetében az idő dimenziója választja el a típust annak beteljesedésétől, az ún. antitípustól. „A tipológia olyan beszédalakzat”, írja Frye, „amely időben mozog, a típus a múltban létezik, az antitípus pedig a jelenben, s ha a típus a jelenben van, akkor az antitípus a jövőben lesz.” Az idődimenzió következtében a tipológia sajátos történelemszemléletet eredményez. A tipologikus történelemszemlélet és gondolkodásmód ellentétes a kauzális gondolkodással. Frye szerint a kauzalitás múltorientált; alapja a múltnak az értelem, megfigyelés és a tudás révén történő megismerhetősége. A tipológia ezzel szemben jövőorientált látásmód; alapja a hit, a remény, a vízió. Amíg a „hátrafelé” következtető kauzális gondolkodás egy idősíkon, csak horizontálisan mozog, addig az előremutató, előremozgó tipológiában a minőségileg magasabb szférába való „ugrás” vertikális mozzanata is megfigyelhető.

Goppelt ezt a magasabb szinten történő ismétlődést („nagyobb van itt Salamonnál”, Mt 12,42) Steigerungnak nevezi. Tehát például Keresztelő János betölti Illés figuráját, de Keresztelő János nem csupán Illés egyik visszatérése vagy megismétlődése, hanem egy üdvtörténetileg magasabb szinten történő megvalósulása vagy beteljesedése. A legtöbb beteljesedés eszkha­to­ló­gi­ai rezonanciát hordoz: a páska-vacsora az eucharisztia előképe, de az eucharisztia maga is előkép, ha a mennyei lakomára gondolunk.

Amíg a modern bibliatudósok az egyes bibliai iratok különbözőségét hangsúlyozzák, a nyelv természetét figyelő és a képzelőerőt használó irodalmárok a különféle bibliai iratok egységét is észlelik. A tipológia éppen erről a különbözőségen is túlmutató belső koherenciáról és egységről tanúskodik.

Végezetül utalnunk kell arra, hogy az írásmagyarázat történetében a tipológia sokszor összemosódott az allegóriával. Különösen igaz ez az egyházatyák egzegézisére, például Órigenészre, de még Ágostonra is. Ám az allegorikus gondolkodás elvont eszmékkel vagy fogalmakkal hoz kapcsolatba bibliai személyeket vagy eseményeket, tehát végeredményben a görög szellemiség öröksége. A tipológia alapja ezzel szemben a konkrét történetiség, s ez abból az ótestamentumi zsidó szemléletből származik, amely saját történetét és eredetét tudatosan vallotta, s hitvallásában azt újra és újra recitálta. A lutheri reformáció egyik célkitűzése az volt, hogy a teológia megtisztuljon a rárakódott filozófiai (főleg a görög) hagyományoktól. Ennek értelmében Luther radikálisan elvetette a középkori allegorizálás gyakorlatát, noha fiatalon maga is alkalmazta azt. A tipologikus szemléletet azonban Luther mindvégig megtartotta, s ezért vallotta, hogy az Ószövetségben ugyanaz az Úr szól hozzánk, mint az Újszövetségben. Luther olvasatában az Ószövetség történései a hívő ember számára mindig aktuálisak. Mivel nem a létezés, hanem a hit analógiájában gondolkodott (s ez a tipológiai gondolkodás lényege!), a hívő zsinagógában is az egyházat, Isten népét látta: az egyház története Isten népének története. Így a Genezis-kommentárban Luther Ézsau és Jákob küzdelmét úgy olvasta, mint az uralkodó hamis egyház és az elnyomott igaz egyház küzdelmét…

2. Bultmann és Goppelt vitája a tipológiáról

Goppelt Typosának jelentősége

1939-ben az ekkor még csak huszonnyolc éves, de később híressé váló új­szövetséges teológus, Leonhard Goppelt (1911-1973) megjelenteti az erlangeni egyetemen elfogadott, Strathmann és Althaus vezetése alatt készített disszertációjátTypos. Die typologische Deutung des Alten Testaments im Neuen (Typos. Az Ószövetség tipológiai jelentősége az Újszövetségben) címen. A Typost mintegy harminc évvel később, 1966-ban és 1969-ben reprint kiadásban, egy jelentős, 1964-ben írt tanulmánnyal a függelékben újra kiadják németül, majd – jelezvén, hogy majd’ fél évszázaddal később sem veszít aktualitásából – a könyv 1982-ben angol fordításban is napvilágot lát. Leonhard Goppelt neve Magyarországon nem ismeretlen, kétköte­tes művét, (Jürgen Roloff szerkesztésében 1976-ban posztumusz megjelent) Az Új­szövetség theológiáját 1992-ben lefordították magyarra és kiadták. E mun­kában a szerző így summázza egykori művének jelentőségét:

(Az Új­szö­vet­ség) „csak akkor kapja meg a tulajdon intenciója szerinti magyaráza­tot, ha a történeti elemzésen túl az Ószövetség beteljesedése felől értelmez­zük. Azt, hogy az Újszövetség magát a beteljesedés szituációja felől értel­mezi, meg­kí­séreltem, „Typos…” című kutatásomban bemutatni, melyet G. von Rad egé­szen magáévá tett. Miközben maga Bultmann ezt a kérdést fél­retolta, a hat­va­nas években iskolája befogadta.” (Uo. l. kötet, 37-38. old)

A Typos „anti-markionizmusa”

A teológiai jelentőségen túl az 1939-ben publikált Typos etikai bátorságról istanúskodott, hiszen a náci Németország hivatalos Ószövetség-ellenes teo­ló­giai klímája, amely a kereszténységet minden júdaista befolyástól meg akar­ta tisztítani, aligha kedvezhetett egy olyan könyvnek, amely az Ószövet­ség szerepét és jelentőségét már címében is egyértelműen igenelte. A Deutsche Christen nevéhez fűződő hírhedt „náci Biblia” az Ószövetség helyett a ger­mán mitológiát helyezte az Újszövetség elé. Az extrém ideológusokon (Rosenberg, Wienke, Bergmann, Leffler, Lothar) kívül oly jelentős teoló­gu­sok is támogatták a kurzust, mint Emanuel Hirsch.[1] Disszertációja elején Goppelt szembeállítja Hirsch Ószövetség-ellenes nézetét többek között annak a W. Vischer krisztocentrikus Ószövetség-szemléletével, aki egyébként a hitvalló egyházhoz tartozott. W. Vischer híres és sokat vitatott könyve németül 1934-ben jelent meg.[2](Vischernek a hitvalló egyházzal való kapcsolatáról lásd Baker, i.m., 82. old.) A náci Németországban hivatalosan is teológiai programmá nyilvánított Ószövetség-ellenesség természetesen nem új keletű dolog az egyház történetében. Már a 2. század derekán Markion radiká­lisan elvetette a Ószövetséget, mondván, az Ószövetség „zsarnok”, „harag­vó” Je­hovája teljesen idegen az Újszövetség emberszerető „Atya”-fogalmától. Mar­kiont az egyház hosszú évszázadokon keresztül természetesen eretneknek te­kintette, századunk elején azonban a liberális Harnack a tudományos szö­vegkritika előfutárát látta benne.[3] Goppelt könyve bevezetőjében tudatosan szembeszáll az egyházat újra fenyegető markiónista veszéllyel. E. Ellis Gop­pelt könyvének 1982-ben megjelent amerikai kiadása elé írt előszójában pe­dig így fogalmaz: „Meglehetősen furcsa jelenség a modern egyházban az Ószövetséggel szemben tanúsított markiónista magatartás, amely valószí­nű­leg a hagyományos lutheranizmus „törvény és evangélium” megkülönböz­tetésének eltorzításából származik.”[4] Ellis nemcsak Harnack munkásságá­ban, hanem Bultmann teológiájában is a rejtett markiónizmus feléledését látja, hiszen a marburgi teológus így fogalmazott: „a keresztény hit számá­ra az Ószövetség már nem kinyilatkoztatás, az Ószövetség nem tekinthető Isten igéjének.”[5]

A Typos szerkezete

Érthető, hogy Goppelt könyve irritált és provokált minden látens és mani­feszt markió­niz­must az egyházban és a teológiában. Goppelt munkája ere­de­tileg két részből állt: az első részben megvizsgálja a tipológia jelenségét a palesztin és a hellenista júdaizmusban (Philon), a második részben a tipo­ló­gia újszövetségi szerepét járja körül. A Typos második részében Goppelt a szinoptikus evangéliumokat és az Actát vizsgálja a tipológia szempontjá­ból. Először Jézus sze­mé­lyének tipológiai jelentőségét: „próféta”, „Dávid fia”, „ember fia”, „szenvedő szolga” stb. gon­dolja végig (IV. fejezet), majd Jé­zus Krisztus egyházának tipológiáját: „tizenkét törzs – tizen­két tanítvány”, „manna – úrva­cso­ra”, „Sínai hegy – pünkösd” stb. (V. fejezet). A VI. feje­zet foglal­kozik a páli levelek tipológiájával: „Ádám – Második Ádám”, „Áb­rahám gyerme­kei”, „tes­ti-lelki Izrael”. A VII. fejezet a Zsidókhoz írt levél sa­játos „vertikális” tipo­lógiáját veszi szemügyre, a VIII. fejezet pedig János evangéliumának „terem­tés-tipológiáját” elemzi. Goppelt kimutatja, hogy a ti­pológia kapcsán az Új­szövetségben egy sajátos Steigerungot (azaz „foko­zást”, illetve „magasabb szint­re való emelést”) figyelhetünk meg: „több van itt, mint Salamon”, „több van itt, mint a templom,” stb. Goppelt az újszövet­ségi könyvek alapos elem­zése után leszűri a végső konk­lúzióját, miszerint a tipológia az Újszövetség alap­vető írásmagyarázati elve, ugyan­akkor sem­mi­képpen sem tekinthető vala­miféle „zárt rendszernek”. A tipológia nem egy szabályokat ki­dol­gozó „her­meneutikai módszer”, hanem sokkal inkább egy olyan gondolkodás-, és szem­lé­let­mód, olyan előre­tekintő „lelki látásmód” (pneumatische Betrach­tungsweise), amely az üdv­tör­té­net beteljesedését ál­landóan szem előtt tartja.

Bultmann burkolt kritikája

Rudolf Bultmann (1884-1976) 1950-ben a Theologische Literatur­zeitung hasábjain egy ta­nul­mányt közölt „A tipológia mint herme­neu­tikai mód­szer eredete és értelme” címen.[6] A tanul­mányt nyugodtan tekinthetjük Goppelt kritikájának, noha a főszövegben Goppeltre csak egyszer tör­ténik utalás, ám a lábjegyzetek majdnem egyharmada Goppeltre történő hivatkozás és bírá­lat. Bult­mann a következőképpen definiálja a tipológiát: „A tipológia mint hermeneutikai módszer az Újtestamentum óta az Ótestamentum olyan egy­há­zi értelmezését jelenti, amely az abban elő­forduló alakokat, eseményeket vagy intézményeket a Jézus Krisztus eljövetelét követő üdv­kor­szak alakjai­nak, eseményeinek vagy intézményeinek előképeként, előábrázolásaként fogja fel.[7]

A tipológia és a ciklikus időszemlélet

Bultmann szerint a tipológia mint egzegetikai módszer rokon azokkal az el­járásokkal, amelyek az Ószövetség szavait jövendölésként értelmezik. A két „módszert” azonban el kell egymástól határolni. A Goppeltet érő első kri­tika az, hogy ezt a megkülönböztetést nem teszi meg, könyvében „nem látja világosan ezt a különbséget.”[8] Bultmann szerint „A tipológia az ismétlődés, a jövendölést bizonyító módszer pedig a beteljesülés gondolatát fejezi ki.”[9] E két módszernek kétféle időszemlélet felel meg: az ismét­lő­dés eszméjére építő tipológia a ciklikus, a beteljesülésre építő jövendő­mondás pedig a li­ne­áris időszemléletre vonatkoztatható. A ciklikusságnak, az idő körkörös mozgásának képzete az ókori Keletről és a görög kul­túrából szár­mazik. Ám az ószövetségi próféták az idő körkörös mozgá­sának képze­tét már igen ko­rán az eszkatológikus remény szolgálatába állították. A bult­man­ni felfogás szerint a tipológia nem más, mint a ciklikus időszemlé­let­nek, az ismétlődés gondolatának az eszkatolo­gizá­lása.

Goppelt további „hibái”

Bultmann a továbbiakban vitatja egyes bibliai helyek (pl. 2Pt 3,5kk, 12kk) tipológia­ként való értelmezését, mondván: a jelen esetben nem a vízözön-tűz­vész tipológiai kapcsolatáról, hanem csupán kozmológiai elméletről van szó.[10] Helyteleníti Bultmann Goppelt­nek azt a nézetét is, hogy a Steigerung első­sorban a tipológiára jellemző, a tipológia ugyanis megtűri az antitézist is (Mt 12,41–42). Bultmann vitatja azt is, hogy a Zsi­dó-levélben találkozna a „vertikális” és a „horizontális” tipológia.[11]

Bultmann végső következtetése, hogy Goppelt túl messze megy, amikor az Újtestamentumban tipológiák után kutat,[12] ugyanis az „eszkhatológikus (illetve keresztény) kor alakjainak párhuzamba állítása az Újtestamentum alakjaival nem minden esetben tipológia. Izrael történetének egyes alakjait: a türelmes Jóbot (Jak 5,11), az imádkozó Illést (Jak 5,17), egyes bűnösöket, mint Kain, Ézsau és Koré hordája (Júd 11; 2Pt 2,15; Zsid 12,16; Jel 2,12.20) figyelmeztető példaként a jelenlegi közösség elé állítani még nem tipológia, hanem a parenézis régi módszere, mely mindig múltból vett pél­dákkal dol­gozik.”[13]

A bultmanni kritika néhány vonása

Bár tanulmányunk végső konklúzióját ezen a ponton még nem kívánjuk megelőlegezni, Goppelt válaszának felidézése előtt megkíséreljük a bultmanni kritika néhány jellemző vonását megragadni. 1) Azonnal észrevehetjük, hogy Bultmannfogalmi, illetve kvázi-filozófiai síkra vetíti a kérdést („ciklikus”, ill. „lineáris” időszemlélet). 2) Egy rendkívül exkluzív (kizárólagos) tipológia-fogalmat igyekszik bevezetni, s ennek alapján próbálja bizonyítani, hogy a Goppelt által említett példák többsége nem tekinthető tipologikus példának. 3) Az exkluzív fogalomhasználat lehetővé teszi számára, hogy marginalizálja, illetve trivializálja a tipológia újszövetségi jelentőségét. 4) Azzal, hogy a bibliai tipológiát a keleti időszemléletre vezeti vissza, mint a bibliai gondolkodástól idegen jelenséget mutatja be. 5) Definíciója több ponton is vitatható és cáfolható: a) sze­rinte a tipológia „egyházi értelmezés”; b) „az Újtestamentum óta” az „Ótestamentum egyházi értelmezése”. Bultmann nem látja, hogy tipológia már azÓszövetségben is jelen van, tehát semmiképpen sem „egyházi értelmezésről”, hanem biblikus gondolkodás- és szemléletmódról van szó.

Gerhard von Rad Bultmann-bírálata

Két esztendővel később, 1952-ben, tehát jóval Goppelt válasza előtt, a ne­vesószövetségi teológus, Gerhard von Rad „Az Ótestamentum tipológiai értel­mezése” című tanulmányában megvédi Goppelt tézisét, Bultmann né­zeteit pedig kritika tárgyává teszi.[14] Gerhard von Rad szerint a „tipológiai gon­dol­kodásmód mindenfajta emberi gondolkodás és értelmezés elemi funk­ciója; (…) ezen analógiás, értelmező gondolkodásmód nélkül nem volna költészet.”[15] Kimutatja, hogy a Keletről származó „mitologizáló, spe­kula­tív tipológia szin­te teljesen idegen volt az ókori Izrael számára,”[16] és meg­kérdőjelezi, hogy „szükséges-e ezt a fajta tipológiai gondolkodás­módot – Bultmann nyomán – elsősorban a világperiódusok régi, keleti elméletével kapcsolatba hoz­ni.”[17] Von Rad a tipológia alapvető eszméjét nem az „is­mét­lésben”, hanem a „meg­feleltetésben” (korrespondencia) látja.[18] Gop­pelt munkájáról pedig így szól: „Goppelt könyvének véleményünk sze­rint az a fő érdeme, hogy rámutatott arra, hogy e tipológiai gondolkodás­mód mennyire meghatározó és sokféle az Újszövetségben”.[19] Goppelt lé­nyegi felismerése továbbá az, hogy a tipo­ló­gia és az allegória között lényegi különbség van, a tipológia a törté­ne­lem­hez és a tényekhez kötődik, az alle­gória pedig az elvont, lelki, spirituális igazságokhoz.[20]

Közismert, hogy Goppelt nézetei Gerhard von Rad munkásságán ke­resz­tül az ószövetségi teológia számára milyen megtermékenyítő hatásúak vol­tak. Lássuk ezután, hogy – mintegy tizennégy évvel később – miképpen vá­laszolt maga Goppelt Bultmann burkolt, de tekintélye következtében min­den bizonnyal nagyhatású támadására.

Goppelt válasza Bultmann-nak

Goppelt Bultmann-nak adott válasza tehát mintegy tizennégy év múlva szü­letik meg, ekkor publikálja ugyanis Goppelt ugyancsak a Theologische Li­teraturzeitung hasábjain „Apokalyptik und Typologie bei Paulus” című lényeges tanulmányát.[21] 1969-ben Goppelt a tipológiával kapcsolatban még egy jelentős munkát tett köz­zé: ő írta a typosszócikket a TDNT-ben.[22] Tanulmánya elején Goppelt rá­mutat, hogy Bultmann 1950-es tanulmányának (amely egy né­met teológiai konfe­rencia elnöki beszéde volt) tipológia-fogalma nem azonos az Újszövetség tipológiájával, ugyanis Bultmann a vallástörténeti szemlélet hatására elutasítja a két szövetség kapcsolatát és az üdvtörténet gondolatát. Bultmann számára a tipológia az antikvitásban fellelhető „restauráció” eszméjére vezethető vissza. Az eltelt időben azonban – mondja Goppelt – Gerhard von Rad már az Ószövetségben is felfedezte azt az autentikus biblikus tipológiát, amelynek újszövetségi vetületéről ő maga írt 1939-ben. Az ötvenes és a hatvanas években egymástól teljesen külön fejlődött a Bultmann-féle újszövetségi és a von Rad-féle ószövetségi teológia. A két irányzat között Wolfgang Pannenberg próbált meg hidat verni, aki Bultmann-nal szemben azt hangsúlyozta, hogy a kinyilatkoztatás és a történelem nem választható el egymástól, von Raddal szemben pedig azt, hogy az Ószövetség és az Újszö­vet­ség közötti kontinuitást nem a tipológiá­ban, hanem az apokaliptikában le­het megragadni. Ezt a lépést Goppelt Bult­mann lényeges meghaladásának véli, hiszen a bultmanni hermeneutika gyöngéje, hogy megtöri a két szö­vetség közötti kontinuitást, tagadja az Új­szövetség üdvtörténeti önértel­me­zését, és nem hajlandó a kinyilatkoz­ta­tás­ról és a történelemről korrelatív módon gon­dolkodni. Ahhoz, hogy a tipológia fogalmát tovább finomítsuk, pontosab­ban annak megértését még inkább elősegítsük, meg kell válaszol­nunk a fenn­ma­radó kérdést, hogy mi az apokaliptika és a tipológia fogal­mánakegymás­hoz való viszonya.

Az apokaliptika és a tipológia viszonya

Goppelt rámutat, hogy Pál apostol gondolatvilágában egyszerre van jelen a tipológia és az apokaliptika. Például 1Kor 15,20-28-at sokan apokalip­tiká­nak fogják föl, pedig az sokkal inkább tipológia. Mi a közös az apoka­lip­ti­kában és a tipológiában? Goppelt szerint az, hogy mindkettő úgy ér­telmezi a történelmet, hogy közben az eszkatonra mutat. Amíg az apoka­liptika úgy tekint a történelemre, mint ami a végkifejlet felé tart, addig a ti­pológia úgy, mint e végkifejlet előképére. (Tanulmánya végén Goppelt a páli apoka­lip­ti­ka és tipológia viszonyát részletesen is kifejti, je­len írásunk ezzel a kér­dés­sel nem kíván foglalkozni.)

A tipológiai szemlélet árnyaltabb megfogalmazása

Goppelt Pál apostol levelei kapcsán igyekszik a tipológia árnyaltabb meg­ér­téséhez eljutni. Itt is az allegória és a tipológia szembeállításával indítja gon­dolatmenetét: amíg az allegória nem fi­gyel a történetiségre és a lite­rá­lis ér­telemre, addig a tipológia komolyan veszi azt; amíg az allego­rizálás a Bib­lián kívüli világi irodalomban is elterjedt módszer, addig a tipológia csak a Biblia világára jellemző.

A typos szót, amely eredetileg „ütést”, „lenyomatot”, „pecsét­nyoma­tot” jelent, Pál apostol teszi hermeneutikai szakkifejezéssé. Ezért érdemes köze­lebbről megvizsgálni az ő tipológia-fogalmát. A tanulmány­beli meg­fo­gal­ma­zás később Goppelt Újszövetségi theológiájában is visszaköszön, ezért a már meglévő magyar fordítás kedvéért az ottani szöveget idézzük:

„Az Ószövetség tipológiai értékelése nem egzegetikai módszer, de annál in­kább világosan meghatározott szemléletmód, amelyet meditatíven alkal­mazott Pál: a Krisztus-esemény felől visszapillantva, az ószövetségi szemé­lyekben, in­tézmé­nyekben vagy eseményekben Isten végidőbeli cselekvésé­nek az előre való kiáb­rá­zolásait veszi észre. Ezek a típusok nem valami tör­ténelmi analógiák: ezekIs­tennek az emberrel való kapcsolatai, melyről az Ószövetség tesz bizonyságot, ezek meg­felelő, de egyúttal eszkato­logi­kusan felfokozott, beteljesedett Isten-kap­csolatot hir­detnek meg pozitívan, vagy antitetikusan. A meghirdetés-jelleg Is­tennek ígéretei iránti hűségén nyugszik. Ezért a tipológia az ószövetségitörté­ne­lemábrázolás tör­ténetiségétől messzemenően független. Ábrahámnak Istennel való kap­csolata, amely például a Gen 15,6-ban szólal meg, prófétai kijelentés, amely függetlenül is érvényes Ábrahám történeti vallásosságától.”[23]

A tanulmányban Goppelt megismétli negyedszázaddal korábban már ki­mondott gondolatát, hogy a tipológia nem hermeneutikai módszer, ha­nem „lelki látásmód” (spiritual approach, pneumatische Betrachtungsweise),

„amely feltárja az isteni üdvösségtervben meg­alapozott össze­függést az ószövet­sé­gi és az újszövetségi Isten-kapcsolat kö­zött. Ami­kor tehát tekintetünk ide-oda ván­do­rol Isten és az ember találko­zá­sá­nak jelen idejű és – az Írásokban lejegy­zett – múlt idejű tanúbizonyságai közt, akkor egymásra vonatkoztatva, kölcsö­nösségükből ki­indulva értel­mezzük őket, s ezáltal az evangélium fényében írjuk körül az emberi eg­zisztenciát. Mind­ehhez nem elégséges a filozófia vagy a mí­tosz, de még az apo­ka­lip­tika sem, mivel a körülírás nem állít fel tipológiai rend­szert, ha­nem Isten üdvös­ség­szerző tettének és üdvösségtervének lényeges jegye­it villantja fel.”[24]

A tipológiai megközelítés eredete

Goppelt szerint a tipológiai megközelítés eredetéről három dolog bizo­nyo­san elmondható. (1) A tipológia nem ismert dolog az őskereszténység nem-biblikus, hellenista környezetében. (2) Kizárólagosan a zsidó környe­zetben fordul elő, de itt is csak úgy, mint az eszkhatológiai princípium. (3) A júdaizmusban föllelhető tipológiának megvan a maga előzménye az Ószö­vetség eszkhatológiájában.[25]

Bultmann tévedése

Bultmann nem veszi figyelembe, hogy a tipológia eredetét az Ószövetség­ben, és nem a keleti vallások ciklikus időszemléletében kell keresni. Pedig a prófétáknál, különösen Deutero-Ézsaiásnál jellemző az a gondolat, hogy „Ímé, újat cselekszem” (Ézs 43,19). A próféta a régivel írja le az újat, de a hangsúly az „új”-on van és nem a „régi”-n, tehát szó sincs itt ciklikus vissza­térésről! A tipológiát és a próféciát tehát nem lehet egymástól elvá­lasztani: a tipológia inkább egy olyan princípium, amely formálja és fel­mu­tatja a próféciát.[26] Bultmann-nak arról a gondo­la­tá­ról, hogy a tipológia az is­métlődés (visszatérés) motívumának „eszkatológizálása”, Goppelt azt írja, hogy ez módszertanilag csupán egy „vallásfeno­menológiai elvont konst­rukció”, amely csupán fogalmi elemeket kreál, de nem mond semmit arról, hogy miképpen keletkezett e jel­legzetesen bibliai megközelítés.[27] Végezetül Bultmann csupán általános „újszövetségi tipológiáról” beszél és nem veszi figyelembe azokat a lényegi különbségeket, amelyek például a páli tipológia és a Barnabás-levél tipológiája között van. A visszatérés motívuma pél­dául csak a Barnabás-levélre jellemző, Pálra nem.[28]

A tipológia kinyilatkoztató funkciója

Goppelt hangsúlyozza, hogy Pál, amikor a jelent eszkatológiai beteljese­dés­ként fogja fel, akkor ugyanazt az Ószövetségre visszatekintő hermeneu­tikát gyakorolja, amit Jézus is alkalmazott az evangéliumok tanú­sága sze­rint. Ami­kor Jézus arról szólt, hogy „nagyobb van itt” (Jónásnál, Salamon­nál, Dávidnál, a templomnál), beteljesítette a próféciákat, de hangsúlyos, hogy Ő teljesíti be, s nem egy, a zsidó várakozásoknak megfe­lelő személy. Jézus rámutatott, hogy, ami „most” történik, annak eszkatológiai jelentő­sé­ge van. A tipológia tehát új, ám rejtett formában ad kinyilatkoz­tatást: hit ál­tal. Az Írás tehát föltárja, hogy valóban mi is történt Jézus tanításában és cseleke­detében, ami a látszat szerint alig kü­lönbözött más próféta vagy rab­bi taní­tásától és cselekedetétől. Mindaz, aki megengedi, hogy hitét ki­pró­bál­ják, ugyanúgy „bevonatik” az Istennel való kapcsolatba mint tipologikus elődei: az Ószövetség hithősei.[29]

A tipológia és a történetkritikai módszer

Több mint száz éve sokan azt állítják, hogy a történetkritikai módszer ér­vény­telenítette a tipológiát, a „Jézusban beteljesedett kinyilatkoztató ese­mény” e fontos interpretációját. Leggyakoribb vádak a tipológiával szem­ben a követ­kezők: 1) a tipológia olyan jelentést ad a szövegnek, amely túlmutat a lite­rális jelentésen és nincs benne a textusban. 2) a tipológia sokszor olyan ó­szövetségi eseményeken alapult, amelyek megtörténtét a történetkritika meg­cáfolta vagy kétségbevonta, 3) a tipológia tompítja az Ószövetség tanúság­tételének speciális jellegét, s ez az Ószövetség önké­nyes szelekciójához ve­zet. Goppelt rámutat, hogy L’Amsler és von Rad kellőkép­pen megvála­szol­ták az első és a harmadik vádat, hiszen bizonyí­tot­ták: az Ószövetség már ele­ve olyan könyv, amely túlmutat önmagán, amely nyitott a jövőre. Rentdorffot idézve pedig azt hangsúlyozza Goppelt, hogy a teoló­gusnak nem a törté­ne­lem szemüvegén keresztül kell tanul­má­nyoznia a teo­lógiát, hanem a teoló­gia szemüvegén át a történelmet, hiszen a történelem maga is interpretá­ció. Ha a történelmet a teológia szempont­jából vizsgáljuk, akkor nem kerülünk a „történeti igazság” és a „kérügmatikus igazság” kettősségének zsákutcá­já­ba. A tipológia érvényessége – mond­ja Goppelt – nem az egyes események historicitásán múlik, hanem Is­tennek a történe­lemben való önkinyilat­kozta­tásán. Hasonlóképpen, a két szövetség kapcso­latát egyedül csak abban lehet keresni, amiben az Újszö­vetség is keresi: Is­ten hűségében. A kinyilat­kozta­tó események mint Isten hűségének meg­nyilvánulásai formálják teológiai történelemszemléletün­ket. Ha ezek az események más jelentésre utalnak, ak­kor meghaladhatjuk a szűk historiciz­mus és a történelemellenes egzisz­ten­cializmus kényszerű al­terna­tíváját is. Tehát ha megértjük a kinyilatkoz­tató események és a tör­ténelem, valamint a történelem természetének kap­csola­tát, akkor bátran állíthatjuk, hogy az Újszövetség tipologikus megkö­zelítése történelmileg és teológiai­lag egyaránt legitim, még a történet­kriti­ka szem­pontjából is – fejezi be gondolatmenetét Goppelt.[30]

Konklúzió

A fentiekben Bultmann és Goppelt né­zet­eltérését tudatosan konfrontáltuk, mert a vita figyelemmel követése több szemponttal is gazdagíthatja a tipo­lógiával kapcsolatos ismeretein­ket. Úgy látjuk, hogy a tipológia iránti hazai – jelenleg még érdektelen vagy félre­ér­tő – hozzáállás a kritikai paradigma terméke. A teológiai gon­dolkodás a ra­cio­nalizmus hatására érzéketlenné vált a metaforikus, szim­bolikus vagy ti­pologikus gondolkodás iránt. A köl­tészet és a művészetek ma is őrzik ezt a „lelki látásmódot”. Ateológiai gon­dolkodásnak is újra fel kell fedeznie azt. Leonhard Goppelt vagy Gerhard von Rad úttörő munkát végeztek e teoló­giai újrafelfedezésben. Goppelt­nek Bultmann-nal való összeütközése szükségszerű volt, s Bultmann – akarata ellenére – erősítette a folyamatot, ami a ti­po­lógiát ismét a teológiai gondolko­dás homlokterébe hozta. A „vita” stí­lu­sán megfigyelhettük, hogy sohasem a másik fél személyére esett a hang­súly, a tárgy elsődlegességének mindig alárendelődött a nézeteltérés. Ezzel is magyarázható, hogy a „válaszok” mindkét esetben több mint egy évtizedet várattak magukra, s az egyet nem értés­re való utalás sokszor csak a jegyzetekre korlátozódott.

A vitában egyértelműen állást foglaltunk: többnyire Goppelt, s nem Bult­mann oldalán áll­tunk. Véleményünk szerint Bultmann nem értette helyesen, illetve félreértette a tipológia lényegét. Állás­fog­lalásunkkal azonban nem kívántuk megkérdőjelezni a bultmanni életmű nagyságát, vagy an­nak még ma is sokakat – a jelen sorok íróját is beleértve – inspiráló hatását. A tipológia ér­tel­me­zé­se kapcsán azonban kötelességünk volt rámutatni Bultmann fogyatékosságaira, s az idehaza kevésbé is­mert másik újszövetséges teológus, Leonhard Goppelt időtálló érdemeire.

BIBLIOGRÁFIA

1. A bibliai tipológiáról magyar nyelven megjelent tanulmányok

AUERBACH, Erich, „Figura”, in: Fabiny Tibor (szerk.), A tipológiai szimbolizmus, Ikonológia és műértelmezés 3., A hermeneutika elmélete, Szeged, 1987, 17-69. old.;

BREBOVSZKY Éva, „Pál apostol tipológiája”, in: Lelkipásztor, 1990, 11. szám, 329-331. old.;

BULTMANN, Rudolf, „A tipológia mint hermeneutikai módszer eredete és értelme” in:Tipológia és apokaliptika Hermeneutikai Füzetek 11, Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 1996, 15-25. old.;

FABINY Tibor, „Figura és betöltődés A tipológiai gondolkodásmódról”, in: Keresztyén Igazság, Új Folyam, 9. szám, 1991. március, 20-27. old.;

—, „»Isten művészete« A bibliai tipológiáról.”, in: Protestáns Szemle LVIV. (I. új) évfolyam, 1. szám, 1992, 42-47. old.;

FRYE, Northrop, Kettős tükör – A Biblia és az irodalom, Európa Kiadó, Budapest, 1996;

GOPPELT, Leonard, „Apokaliptika és tipológia Pál leveliben” in: Tipológia és apokaliptika Hermeneutikai Füzetek 11, Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 1996, 43-73. old.;

GOPPELT, Leonhard,  Az Újszövetség theológiája 1-2. Ford. Dr. Szathmáry Sándor és Ablonczy László. Budapest, A Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya, 1992.

OHLY, Friedrich, „A szavak szellemi jelentése a középkorban”, in: Az ikonológia elmélete, Ikonológia és műértelmezés 1., Az ikonológia elmélete, Szeged, 1986, 229-265. old.;

PÁL József, „Silány időből az örökkévalóba” Az Isteni színjáték nyelvi és tipológiai szimbolizmusa, Ikonológia és Műértelmezés, 6, Szeged, 1997

RAD, Gerhard von, „Az Ótestamentum tipológiai értelmezése”, in: Tipológia és apokaliptika Hermeneutikai Füzetek 11, Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 1996, 26-42. old.

2. A bibliai tipológiáról idegen nyelven megjelent tanulmányok

ANDERSON, B. W., »Exodus Typology in Second Isaiah« in Israel’s Prophetic Heritage. Essays in Honor of James Muilenberg, ed. B. W. Anderson and W. Harrelson (New York: Harper and Bros, I962), pp. 177-95.

BAKER, D. L., „Typology and the Christian Use of the Old Testament”, in Scottish Journal of Theology 29 (I976):137-57.

BARR, James, Old and New in Inferpretation: A Study of Two Testaments (London: SCM Press, 1966).

BROWN, R. E., The Sensus Plenior of Sacred Scripture (Baltimore: St. Mary’s University, 1955).

—,    ‘Sensus Plenior in the Last Ten Years’, Catholic Biblical Quarterly, 25 (1963): 262-85.

—,    and Sandra M. Schneiders, ‘Hermeneutics’, in The New Jerome BiblicalCommentary, ed. R. E. Brown, Joseph A. Fitzmeyer, Roland E. Murphy (New Jersey: Prentice Ha2l,1990) 1146-65.

BULTMANN, R., ‘Ursprung und Sinn der Typologie als hermeneutischer Methode.’Theologische Literaturzeitung 75 (1975): 205-12. Cahill, P. Joseph, `The Unity of the Bible’, in Biblica, 65, (1984): 404-11.

—,    „Hermeneutical Implications of Typology”, in Catholic Biblical Commentary, 44(1982): 266-81.

CHARITY, A. C. Events and Their Afterlife: The Dialectics of Christian Typology in the Bible and Dante (Cambridge: Cambridge University Press, 1966).

CHILDS, ‘Prophecy and Fulfillment: A Study of Contemporary Hermeneutics’, inInterpretation 12 (1958): 260-71.

COPE, Gilbert, Symbolism in the Bible and the Church (New York: Philosophical Library, 1959).

DANIELOU, Jean, The Bible and Liturgy (Notre Dame: Notre Dame of University Press, 1956).

DAVIDSON, Richard M., Typology in Scripture: A Study of Hermeneutical Typos Structure (Michigan: Berrien Spring, 1981).

DENTAN, Robert C., „Typology – Its Use and Abuse”, in Anglican Theological Review, 34 (1952): 211-17.

EDWARDS, Jonathan, Images or Shadows of Divine Things, ed. Perry Miller (New Haven: Yale University Press, 1948).

ELLIS, Earle E., Paul’s Use of the Old Testament (Grand Rapids: Eerdmans, 1957).

—,    „How the New Testament Uses the Old”, in New Testament Interpretations: Essays on Principles and Methods, ed. I. Howard Marshall (Exeter: Paternoster Press, 1977).

FABINY, Tibor, The Lion and the Lamb: Figuralism and Fulfilment in the Bible, Art and Literature. London: Macmillan, 1992;

FAIRBAIRN, P., The Typology of Scripture, 2 vols, 6^th edn (New York: Funk and Wagnalls, 1876).

FARRER, Austin, A Study of St. Mark (New York: Oxford University Press, 1952).

—,    „Typology” in Expository Times 67 (1956): 228-31.

GOPPELT, Leonard, Typos: Die typologische Deutung des Alten Testaments im Neuen(Guterslo, Gerd Mohn, 1939), reprint, enlargéd edition, (Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft, I966) angolul: Typos: The Typological Interpretation of the Old Testament in the New, trans. Donald H. Madvig (Grand Rapids: Eerdmans, 1982).

GOULDER, Michael D., Type and History in Acts (London: SPCK, 1964).

GRELOT, Pierre, „Les figures.bibliques”, in Nouvelle revue théologigue 84 (1962): 561-78, 673-98.Rövidítve angolul: in Theology Digest, 14 (1966): 8-13.

GUILD, William, Moses Unveiled: or Those Figures which Served unto the Pattern and Shadow of Heavenly Things (London: 1620).

HAYS, Richard B., Echoes of Scripture in the Letter of Pau1 (New Haven, London: Yale University Press, 1989).

HEBERT, Arthur G., The Throne of David: A Study of the Fulfilment of The Old Testament in Jesus Christ and His Church (London: Faber and Faber, 1941).

HUMMEL, H. D., „The Old Testament Basis of Typological Interpretation”, in Biblical Research, 9 (1964): 38-56.

KEACH, Benjamin, Tropologia: A Key to Open Scripture Metaphors Together with the Types of the Old Testament (London: 1681), új kiadás: Preaching from the Types and Metaphors of the Bible (Grand Rapids: Kregel Publ., 1972).

LAMPE, G. W. H. and Woollcombe, K. J., Essays on Typology (London: SCM Press, 1957).

—,    „Hermeneutics and Typology”, London Quarterly and Holborn Review 190 (1965): 17-25.

LASOR, William S., ‘Prophecy, Inspiration and Sensus Plenior’, in Tyndale Bulletin 29 (1978): 49-60.

—,    „The Sensus Plenior and Biblical Interpretation”, in Scripture Tradition and Interpretation, ed. W. Ward Gasque and William S. LaSor (Grand Rapids: Eerdmans, 1978) pp. 260-77.

LUBAC, Henri de, „Typologie” et „allegorisme”, in Recherches de science religieuse, 34(1947): 180-226.

MARKS, Herbert, „Pauline Typology and Revisionary Criticism”, in Journal of the American Academy of Religion, LII (1984): 71-92.

MATHER, Samuel, The Figures and Types of the OId Testament (Dublin: 1681) Reprinted and edited by M. I. Lowance (New York and London: Johnson reprint Corporation, 1969).

MOO, Douglas J., „The Problem of the Sensus Plenior”, in Hermeneutics Authority andCanon, ed. D. A. Carson, John D. Woodbridge (Grand Rapids: Zondervan, 1986).

MARKUS, R. D., „Presuppositions of the Typological Approach to Scripture”, in Church Quarterly Review, 1858 (1957): 442-51.

OSS, Douglas A., ‘Canon as Context : The Function of the Sensus Plenior in Evangelical Hermeneutics’, in Grace Theological Journal, 9 (1988): 105-27.

RAD, Gerhard von, „Typologische Auslegung des Alten Testaments”, Evangelische Theologie 12 (1952-53):17-33. English translation by john Bright in Interpretation, I5 (1961): 174-92; új kiadás: in Essays in Old Testament Hermeneutics, ed. Claus Westermann (Richmond VA: John Knox Press, 1963) pp. 174-92.

—,    Theologie des alten Testaments Vol. II. (Munchen: Kaiser, 1960), pp. 17-39. In English, Old Testament Theology IL The Theology of Israel’s Prophetic Traditions(Edinburgh: Oliver & Boyd, 1965).

ROBINSON, J. M., „Scripture and Theological Method: A Protestant Study in Sensus Plenior” in Catholic Biblical Quarterly, 27 (1965): 6-27.

SMART, James P. „Typology, Allegory and Analogy”, in The Interpretation of Scripture(London: SCM, 1961).

STEK, John H. „Biblical Typology Yesterday and Today”, in Calvin Theological Journal, 5 (1970): 133-62.

TAYLOR, Thomas, Christ Revealed Or the Old Testament Explained (London: 1635) A Facsimile Reproduction with an Introduction by Raymond A. Anselment, Scholars Facsimile Reprints (New York: Delmar, 1979).

SIPHE, Praisma (szerk), Intertextuality in Biblical Wrtitings. Kampen, 1989;

YOUNG, Frances, „Typology”, Crossing the Boundaries. Essays in Biblical Interpretation in  Honor of Michael D.Goulder Ed. Stanely E.Porter, Paul Joyce, David E.Orton, E.J. Brill1994. 29-50

[1] Az egyes szerzők műveire vonatkozó bibliográfiát lásd: D. H. L. Baker, Két szövetség – egy Biblia. Hermeneutikai Füzetek 15, Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont és Harmat Kiadó, 1998.

[2] Az 1949-es angol nyelvű kiadás lett nagyon népszerű: The Witness of the Old Testament to Christ I. The Pentateuch. London, ET., 1949.

[3] A. Harnack, Marcion, Das Evangelium vom fremden Gott, Leipzig, 1921, ²1924. Reprint: Darmstadt, 1960.

[4] E. Earle Ellis, „Foreword”, in: Leonhard Goppelt, Typos. The Typological Interpretation of the Old Testament in the New. Ford. Donald H. Madvig. Grand Rapids, Michigan, Eerd­mans, 1982, xi. old.

[5] Rudolf Bultmann, „The Significance of the Old Testament for the Christian faith”, in: B. W. An­derson (szerk.), The Old Testament and the Christian Faith, New York, 1963, 31. old.

[6] Rudolf Bultmann: „A tipológia mint hermeneutikai módszer eredete és értelme” in: Fabiny Tibor (szerk.), Tipológia és apokaliptika. Hermeneutikai Füzetek 11. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont, 1996.  15-25. old.

[7] Uo. 15. old.

[8] Uo. 15. old.

[9] Uo. 15. old.

[10] Uo. 18. old.

[11] Uo. 23. old.

[12] Uo. 24. old.

[13] Uo. 24. old.

[14] Gerhard von Rad, „Az Ótestamentum tipológiai értelmezése” in: Fabiny Tibor (szerk.), Tipológia és apokaliptika. Hermeneutikai Füzetek 11. Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 1996. 26–42. old.

[15] Uo. 26. old.

[16] Uo. 27. old.

[17] Uo. 28. old.

[18] Uo. 28. old.

[19] Uo. 28. old.

[20] Uo. 29. old.

[21] Leonhard Goppelt, „Apoka­liptika és tipológia Pál leveleiben” in: Fabiny Tibor (szerk.), Tipológia és apokaliptika. Hermeneutikai Füzetek 11. Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 1996. 43–73. old.

[22] Leonhard Goppelt, „typos”, in G. Kittel és G. Friedrich (szerk.) Theological Dictionary of the New Testament, Grand Rapids, Michigan, ET, 1964-, 8. kötet, 246-259. old.

[23] Ablonczy László ford., Leonhard Goppelt, Az Újszövetség theológiája 2. rész, 54. old. [A kurziválást elhagytam, F. T.]

[24]Tipológia és apokaliptika Hermeneutikai Füzetek 11, Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 1996. 57. old.

[25] Uo. 60. old.

[26] Uo. 62. old.

[27] Uo. 61. old.

[28] Uo. 61. old.

[29] Uo. 64. old.

[30] Uo. 69. old.